Kérem, boncoljanak fel!
Egy orvos hallomásai. Megjelent Dr. Csiba László könyve. „A kötetben gyógyításról, kudarcokról, különleges emberi találkozásokról írok. Mind-mind fura életem emlékei.”
A kötet szerzője – a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centruma Neurológiai Klinikájának vezetője – a mű megírásakor nagyrészt saját, a klinikán szerzett tapasztalataira támaszkodott. Őszinte történetei egy zárt, a kívülálló számára ismeretlen világba engednek bepillantást.
Az olvasó a kötet segítségével megismerheti, milyen viselkedést vált ki az emberekből a betegség közelsége, hogyan aggódnak szeretteikért a családtagok és barátok, illetve miként mutatkozhat meg az emberi nagyság egy haldokló életének utolsó óráiban.
A mű ugyanakkor azon orvosok, gyógyítók előtt is tiszteleg, akik komolyan veszik hivatásukat, akiknek a munkája nemcsak foglalkozás, hanem áldozat is. A könyv megszületésének legfőbb oka: megosztani az emberekkel, hogy mi adja az erőt az orvosi hivatás ellátásához.
„Sok év után már tudom, kevés betegséget lehet megelőzni, kevésen segíteni és még kevesebbet teljesen gyógyítani. De minden kiszolgáltatott, fájdalomtól, haláltól félő embernek lehet jó szót adni, odafigyelést, egy-egy mosolyt vagy simogatást. A mi pályánk azért csodálatos, mert mindennap fontos lehetek valakinek. És ezért nem kell hirdetést feladni, klubba járni; a kórterem ajtaja mögött valaki mindig vár.” – vallja Csiba László professzor.
A mű egyediségéhez az is hozzájárul, hogy egyáltalán volt ideje megszületni. Alkotója a Debreceni Egyetem Neurológiai Klinikájának igazgatója, gyógyít, tanít, kutat az egyetemen, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Mindemellett a stroke-kutatás nemzetközileg elismert szaktekintélye: a Magyar Stroke Társaság elnöke, valamint tagja a Nemzetközi Stroke Társaságnak, az Európai Neuroszonológiai Társaság vezetőségének és a Stroke folyóirat kiadói testületének.Idézet a debreceni könyvbemutatón elhangzottakból:
"Van olyan történet, amely már évtizedek óta égeti a lelkem, ilyen például az, amelyben a megbénult fiatal lány csupán egyetlen egy dolgot tud mondani, azt, hogy negyvenkettő. Hiába szeretné elmondani, mi fáj neki, mi a baja, mi gyötri a halál órájában, csak ezt az egyetlen számot tudja kiejteni a száján. Ez egy olyan emlék marad az emberben, ami haláláig elkíséri. Vagy a Siratóének címmel leírt történet, amikor a cigányasszony a klinika pincéjében egy ősi dallal búcsúzik el a fiától, ami teljesen természetes reakciója a fájdalomnak, miközben mi, orvosok különösnek érezzük a modern falak és gépek között ezt a kifejezési formát. Ezeknek a történeteknek érezhető a drámaisága. Nagyon tanulságos az, amikor egy beteg szembe kerül a saját betegségével, a sorsával, a halálával. Nekem meggyőződésem, hogy ebben nincsenek szabályok, amilyen sokféle módon születünk, ugyanolyan sokféle a halálunk is, és ugyanolyan sokféle módon reagálunk a szenvedésre. A szembesülés a halállal, vagy a felnövés a halálhoz, a beteg szempontjából döbbenetes, amit nem szoktunk a mindennapokban magunkban tudatosítani, pedig ezt az utat mindenkinek végig kell járni. Az is mindig elgondolkodtató, hogyan reagál a beteg, vagy a haldokló környezete, ki hogyan nő fel a feladathoz, hogyan taszítja el magától, fél tőle, undorodik, vagy az embersége meghasonlik ezekben az embert próbáló szituációkban. Az orvosi pálya semmihez sem hasonlítható lehetőséget teremt az emberi találkozásokra. A beteg szinte megajándékozza az orvost a panaszaival, a betegségével, a kisebbségi érzésével, a szorongásaival, a félelmeivel, és ha akarom, arra a kis időre mégiscsak a társam lesz. Ha a betegben csak egy tárgyat látok, egy megoldandó feladatot, vagy betegségpontokat, akkor elmulasztom azt a lehetőséget, hogy társa legyek valakinek, aki számít rám. Úgy gondolom, akire számítanak, annak az élete értelmet nyer."
